Azért nem akarom a blogomat megközelíteni, mert tele van nyafogó, lehangoló, világfájdalmas posztokkal amik csak jobban lehangolnak, tehát most valami kifejezetten vidámat fogok írni

és nem azért mert ezt így elhatároztam, hanem mert van miről írnom- ami vidám

több, mint vidám, imádom.

Nem kezdem úgy, hogy "tegnap" mert az már a hazajövetelem időszaka volt, tehát semmiképp sem az említett vidám.

Kezdem a Péntekkel. Indulásom napja volt ez, a Mátrába. Sátraztunk a fiúkkal- H, Cs, és Ő, meg én. Olyan, de olyan, de olyan jó volt, hogy azt csak így képtelenség leírni.

Egyszerűen nem tudom átsugározni a képernyőmről a tiétekbe ezt az örömöt, amit érzek. Amikor nem érdekel semmi, csak a három napi mámorban való fürdés, a rózsaszín felhőcskék, a csupa imádnivaló gondolat amit soha nem fogok kiverni a fejemból mert a legfontosabb gondolataim egyike.

Mindig azt vallottam, hogy sosem az a fontos, hol vagyok, hanem hogy kikkel. Megválogatom a társaságom, nyilván az előző posztokat olvasva gondolhatjátok, hogy megvan rá az okom, hiszem megfordultak már a kezdetleges életemben nemkívánatos emberek. Nem sok, de bővel elég ahhoz, hogy az igazán megfelelő- imádnivaló, imádnivaló!- emberekkel töltsem ki életem hátralévő napjait.

Érdekes mennyire szemben áll egymással a mocsok és a boldogság, mégis karöltve egymáshoz tartoznak. Három napig kint a sátorban a bogarak és a száradt fűszálak társaságában, az Ő és a saját izzadtságomban hemperegve voltam a legboldogabb.

Minden reggel- az órára nem nézve, mivel nem is volt- kényelmesen ébredtem, gondtalan és vidám voltam. Néztem ahogy gyűrődik az arca alvás közben, és nyitott száját látva vártam mikor horkan fel végre, hogy aztán a könyökömmel megdöfködhessem az oldalát és felébredjen. Aztán a karját kinyújtva a vállára tehessem a fejem és a világ legboldogabb emberei legyünk, hah.

Számító egy picsa vagyok, azért azt meg kell hagyni.

Meleg volt, de a hidegben is melegséget éreztem volna. Ez történt.