Utálatos érzés mikor semmiben sem vagy biztos. Ez nem a bizonytalanságról szól, hanem arról, hogy csupa önellentmondásban élünk és eszerint cselekszünk. Képesek vagyunk úgy döntéseket hozni, hogy ismerjük annak a hátrányait.

Tudom mit akarok és mégis olyan döntésekbe bocsájtkozom amik tudom, nem tesznek boldoggá. Csupán az elégedettség töredékét nyújtják és mégsem tudok ellenkezni mert nem ismerem a jövőt, mert félek, hogy mi lesz azokkal, akiket elveszítek az úton. Túl nagy döntés és már túl sokakat érint. Minden amit teszek másokra is hatással van. Hiába mondja bárki, hogy csak arra figyeljek nekem mi a jó, ez képtelenség. Ellágyultam.

Ráadásul életünk legnehezebb döntésével állok szemben, még szép, hogy a folyamatos megkérdőjelezés ott lebeg az arcom előtt. Ezt a döntést nem erre a pillanatra hozom, hanem az egész életemre. Látom az őseimen milyen káros az, amikor olyannal osztozunk az életünkön aki valójában nem tesz boldoggá. Ugyanakkor egy másik emberrel élni rengeteg munka, egy olyan végtelen folyamat, ahol nem várhatjuk el, hogy sima legyen az út, tele van buktatókkal amiket egyengetni kell.

Nem látom hol a határ aközött, hogy együtt fejlődünk és változunk és aközött, hogy megpróbálom őt megváltoztatni és egy teljesen más- vágyott -embert faragni belőle. Nem akarom megváltoztatni és mégis megakarom változtatni.

Keresem a boldogságot.